Hogyan tovább? (második, javított kiadás)

A hazai military sport helyzetéről

Írta: Bázár György
(Az írásban a szerző saját véleményét fejti ki. A Lovastusa Szakbizottság álláspontja ettől jelentősen eltérhet.)

Nem állítom, hogy a kialakult, szerintem elég súlyos helyzet miatt bárkit is személyes felelősség terhelne. Pláne nem az érvényesülni akaró lovasokat, vagy gyermekeik vágyott sikeréért mindent megtenni akaró szülőket, de még csak az edzőket sem. Az általam kiragadott és központi kérdésként kezelt Eb-szerepléseket illetően az adott helyzetben az volt a legjobbnak tűnő megoldás, ha minden lehetséges bajnokságon képviseltetjük magunkat, pláne, ha figyelembe vesszük azt, hogy igen nagy eredményként értékelhető már az a tény is, hogy sok év után egyáltalán csapatot tudtunk kiállítani a korosztályos Európa-bajnokságokra. Szerintem a kérdés most csupán az, tényleg annak van-e értéke és értelme, ha csapatot állítunk ki, vagy annak, ha egy-két, de tényleg esélyes lovast küldünk harcba, a megspórolt pénzeket pedig a hazai military általános helyzetének javítására fordítjuk (pl. versenyek fejlesztése), mely nem utolsó sorban az utánpótlás-nevelésben is hatékonyabb segítséget jelenthetne.

Lovassportunk helyzetének javítása nemzeti érdek, mindannyiunk érdeke. A problémák megoldásának első lépése a helyzet elemzése, a gondok feltárása. Kezdődjék a párbeszéd!


BEVEZETÉS
avagy kapcsolatom a lovastusa sporttal

Egy éve kerültem közeli kapcsolatba a military sporttal. Ekkor választottak be a Magyar Lovassport Szövetség Lovastusa Szakbizottságába. A kapcsolat azonban – még ha nem is nyilvánvaló ez mindenki számára – sokkal korábbra vezethető vissza.

Sohasem lovagoltam versenyszerűen, se lovastusában, se más szakágban. Jogos a kritika, hogy miért szólok bele valamibe, amihez semmi közöm. Vagy mégis van? Körülbelül 13 éves koromban ültem lóra Dobri Lajosnál, Nagykanizsán, és rendszeresen lovagoltam náluk a fedezőménektől elkezdve a fiatal csikókig bármit, amit alám tettek. Jó lecke volt. Nem csak lovagolni és bármin fennmaradni tanultam meg, de esni is. Jól hasznosítható ez a tudás az életben – You got to learn how to fall | Before you learn to fly / Tanulj meg zuhanni | Mielőtt repülni tanulsz (Paul Simon, 1973, There Goes Rhymin' Simon album – megjegyzem, a világ egyik legnagyobb hatású énekese is magyar származású!). Később, minden ez irányú végzettség nélkül – hisz akkoriban még nem volt erre vonatkozó előírás – lovastúrákat vezettem a zalai dombok között. Tizenöt évnyi hobbilovaglást követően munkahelyi teendőim és egyéb elfoglaltságok miatt ma már nagyon ritkán ülök lóra. Hiányzik? Nem. Ugyanis amióta nem lovagolok, sokkal többet foglalkozom a lovassporttal, annak szervezési oldalával. És ez éppúgy boldoggá tesz, mint az, ha egy elhagyatott erdei úton ugráló őzektől megriadt lóval ügetek az őszi félhomályban.

Boldoggá tesz, mindaddig, amíg látom értelmét a munkámnak. Nem mindig van ez így manapság. De ne szaladjunk előre!

Nem csupán lovagolni tanultam meg Nagykanizsán, hanem belekóstolhattam a versenyrendezés rejtelmeibe is. Akárcsak a lovaglás, a szervezés terén is tanultam jót is, rosszat is. A Kanizsa Lovasklub 1996 óta rendez military versenyeket. Az első, kezdetben „csak” országos versenyeken még „csak” segítőként voltam jelen. 2004-ben kezdtem kicsit jobban belelátni a szervezésbe, és 2007-től, amikor Mészáros Gyula – akitől rengeteget tanultam a versenyrendezés terén – kiszállt a sportból és nem koordinálta tovább a nemzetközi ügyeket, hozzánk viszont az első komolyabb nemzetközi delegáció érkezett (bíró, TD, pályaépítő), hirtelen a nemzetközi kapcsolattartás egy az egyben a nyakamba szakadt. Ekkor indítottam el az eventing.hu honlapot is, csupán azzal a szándékkal, hogy népszerűsítsem a versenyt a külföldiek körében, akik talán rálelnek az interneten erre a versenyre, és a képek és hangzatos szlogenek miatt ellátogatnak hozzánk. Megtanultam átlátni a szervezést, elkészíteni a versenykiírást, tartani a kapcsolatot a FEI-vel és a hivatalos személyekkel, valamint hozzáláttam a lovasok folyamatos informálásához. Lassan a szervező bizottság egyik fontos tagjává váltam, aki kezeli a verseny lovas-adminisztrációját. A helyi szervezők pedig intézték a dolog másik, számomra sokkal kellemetlenebb részét, a helyszíni szervezést (városvezetésnél lobbi, engedélyek beszerzése, infrastruktúra kiépítése, anyagi fedezet előteremtése, stb). 2007-től a kaposvári Lovasakadémia is rendez nemzetközi versenyeket. A nemzetközi kapcsolatok ápolásában itt is volt módom segíteni, s ha tehetem, bárhol szívesen és örömmel segítek a mai napig. 2008 körül elkezdtem versenyirodázni, hogy a szervezésbe minél jobban, hatékonyabban be tudjak kapcsolódni.

Az igazi nagy lépés 2009 volt, amikor sikerült Nagykanizsára hozni a Ländliche-Amatőr Lovasok Európa-bajnokságát – és ezzel rengeteg külföldi lovast és hivatalos személyt. A rendezvény nyilván sikerülhetett volna lényegesen jobban is, viszont igen nagy siker volt egyáltalán már az is, hogy nem buktunk bele a szervezésbe, a résztvevők elmondása alapján pedig kiválóan teljesítettünk – és ez a legfontosabb. (Saját magunk megnyugtatására: a legutóbbi, 2011-es angliai versenynél állítólag jobb volt a kanizsai produkció.) A verseny akkor új arculatot kapott, később pedig a honlap részben átvette a szakági portál funkcióját és olyan tartalmat kezdett szolgáltatni, mely a hazánkban rendezett versenyekre érkező külföldi (és hazai) lovasok és nézők számára nyújt hasznos segítséget. Tudomásom szerint rajtunk kívül egyik szakágnak sincs angol nyelvű honlapja, mely – valljuk be – alapvető fontosságú, ha valaki manapság meg akar fogni egy komolyabb nemzetközi mezőnyt. Kis szakág vagyunk, kevés hazai lovassal, rászorulunk az ilyen egyértelműen hasznos megoldásokra. Másoknak meg lehet, hogy az a jó, ha nemzetközi versenyeik nem is igazi nemzetközi mezőnnyel zajlanak – de erről majd máskor.

Mivel a military sportban a stewardkodás lényegében a szervezés koordinálását (is) jelenti, úgy éreztem, hasznos lenne, ha stewardként képezném magam. Ezen vágyamnak tettem eleget, amikor részt vettem a díjugrató, fogathajtó és díjlovagló szakágak nemzetközi steward képzésein, ahol rengeteg hasznos információt hallottam – noha ezekben a szakágakban a steward valóban felügyelőként tevékenykedik, és nem a szervezés kapja a hangsúlyos szerepet. (Izgatottan várom az első military képzést.) Azok a külföldi versenyek, ahova a FEI képzései során eljutottam, nagyon komoly lökést adtak, hogy továbbra is arra törekedjek, hogy a lehető legjobb versenyeket rendezzük itthon.

Jelenlegi legnagyobb feladatom az újságokban többször emlegetett és részletesen bemutatott FEI Fejlesztési Programban való magyar részvétel koordinálása. Ennek keretében a világ legelismertebb szakemberei segítenek abban, hogy olyan új versenyhelyszíneket alakíthassunk ki hazánkban, melyek a jövőben hatékony segítséget nyújthatnak bajnokságokra készülő lovasaink számára a felkészülésben és a részvételhez szükséges tapasztalat és eredmények megszerzésében.

Hatalmas örömömre, eddigi munkám során nagyon sok külföldivel sikerült beszélnem, saját nemzetük lovassportját megreformáló komoly szakemberektől elkezdve a laikus szülőkig. Mindaz, amit tapasztaltam az itthoni versenyrendezések során és mindaz az információ, amit sikerült összeszednem az évek folyamán, egyre világosabbá tették számomra, hogy nagyon nagy bajban van a hazai military sport.


TÉMA KIFEJTÉSE


Állóvíz apró viharokkal

A statisztika furfangos dolog. Churchill is megmondta: „Csak annak a statisztikának hiszek, amit magam hamisítottam.” Az adatok elemzésébe nem is mennék bele túl mélyen, elég ha csak azt vesszük, hogy az utóbbi két évben hazánkban 80 lovas és 125 ló volt regisztrálva a lovastusa szakágban. (Ehhez jön még 2011-ben 55 külföldi lovas 75 lóval!) 2011-ben öt helyszínen összesen nyolc verseny került megrendezésre (ebből négy a Lovasakadémián, Kaposváron!), 18 versenynapon összesen 526 start volt (ebből 82 külföldi) – átlagban 65,75 start volt versenyenként. Lehangoló. Pont. Ha valaki erre azt mondja, hogy ez egy olyan szakág, amely csak vásári mulatságokon szerepel kvázi produkcióként, akkor azt mondom, hogy mindezek a számok rendben is vannak. Csakhogy ez egy olimpiai lovas szakág. Egy lovas nemzet olimpiai szakága, melynek teljes éves költségvetése kétmillió forint körül mozog. Nevetséges? Az. Ebből a pénzből nyilván nem lehet csodát művelni, tehát igencsak megfontolt központi irányításra van szükség, ha előrelépést akar elérni a vezetőség. Olyan rendszerben kell gondolkozni, mely előreviszi a szakágat, olyan értelemben, hogy az évről-évre egyre nagyobb összeggel gazdálkodhasson, és így lehetőséget teremtsen a résztvevők, igazolt tagok minél jobb érvényesülésére.

2011-ben nyolc lovas vett részt valamilyen kontinens bajnokságon: egy a Ländliche Eb-n (Nagy-Britannia), egy a Fiatal Lovas Eb-n (Nagy-Britannia), hat az Ifjúsági Eb-n (Portugália). 2010-ben öt lovas járt Fiatal Lovas Eb-n (Csehország), hat Ifjúsági Eb-n (Németország). Mindkét évben további egy-egy lovasunk szerepelt lovával a Fiatal Lovak Világbajnokságán (Franciaország). Figyelembe véve a sportban résztvevő lovasok számát (80), kissé eltúlzottnak tűnhet, hogy a lovasok mintegy 10%-a utazik ki a bajnokságokra. (szakasz törölve*) Ami számomra – laikus számára – meglepő, a díjlovaglásban éri meglepetés a lovasokat, melyre azért jó alaposan fel lehetne készülni itthon. Továbbá egyértelműen hiányzik a versenyrutin, a tapasztalat, ami a többi nemzet résztvevői esetében bizony megvan. Hamarosan lesz 3*-os pálya is hazánkban. A baj az, hogy a sikeres 3*-os szereplés egyelőre majdhogynem reménytelennek tűnik. Hosszú ideje így van ez. Hiányzik a perspektíva az egész sportból. (szakasz törölve*)

Nem szeretném hangsúlyozni a lovastusa sport veszélyességét, mert sokszor alaptalan vádakat kap ez a szakág, holott a hisztériakeltésre nincs semmi ok. (2011-ben 526 startra 14 esés és 2 bukás jutott, komoly sérülés nem volt.) Azt viszont azért megjegyezném, hogy talán ez az a lovassport, ahol a legnagyobb veszélyt ránthatja valaki magára, ha felkészületlenül vág neki egy bajnokságnak.

A FEI egyébként a lovak és lovasok védelme érdekében módosította a korábbi „minősítő eredmény” kifejezést „minimum követelményre”. Ezzel kívánják érzékeltetni, hogy aki megszerezte az előírt eredményeket, még nem minősült a bajnokságon való részvételre, vagy magasabb szintű versenyekre, csupán teljesítette a minimálisan előírt alapkövetelményt, mely szükséges ahhoz, hogy nevezzen. Ettől függetlenül a nemzeti szövetségek felállíthatnak szigorúbb előírásokat a lovasaik válogatása során – és jó is, ha így tesznek. Miért nem írja elő a FEI a szigorúbb minősülést? Azért, hogy a kevesebb versenyt rendező országok számára továbbra is meglegyen a lehetőség, hogy jó lovasaik kijussanak az Eb-re. (Kiegészítés: a Fiatal Lovak Vb-jére már csak komolyabb követelményszintet teljesítve lehet nevezni. Ott már van egy, a normál „minimum követelménynél” hatékonyabb szűrő.)

Íme egy alapvetően helytelen, de lehetséges kérdés: „Miért jó az a FEI-nek, ha kevesebben vannak egy Eb-n?” A válasz: Nem jó a FEI-nek, ha kevesen vannak. A FEI-nek viszont az se jó, ha a tapasztalatlan résztvevők miatt megnő a balesetek gyakorisága. A médiafigyelem egyre nagyobb, az állatvédők nyomása fokozódik, a nézők érthető módon nem akarnak balesetet látni, ezért mindent meg kell tenni, hogy a military sport továbbra is szimpatikus maradjon a nézők és szponzorok számára, így az a jó, ha csak a legjobbak küzdenek a nagy nyilvánosság előtt zajló kiemelt versenyeken. A balesetek még így is elkerülhetetlenek, de mindannyian azon kell, hogy dolgozzunk, hogy a baleseti statisztikát javítsuk. Ahogy sokszor mondják: „A baleset, pláne ha súlyos, sohasem elfogadható. Nem mondhatjuk, hogy ez egy ilyen sport. Küzdeni kell ellene, de ettől függetlenül sajnos együtt is kell élni vele.”

Persze lehet azt mondani, hogy a FEI retorikája, tehát az, hogy mindenki maradjon a fenekén, azt eredményezi, hogy a lecsökkenő létszámú mezőnyben az esélyesek még esélyesebbek lesznek, mert a meglepetés-embereket otthon tartják a kisebb nemzetek. Ez balgaság. A cél az, hogy minden nemzet futtassa meg lovasait jó pár versenyen, derüljön ki, ki alkalmas egy Eb szereplésre, és objektív szakmai szűrőrendszert követően jussanak ki az arra érdemesek a bajnokságokra.

Egyáltalán már maga az a felfogás elképesztő számomra, melyet olykor itthon hallok, hogy a külföldi (legyen az szervezet, vagy személy) csak rosszat akar nekünk, nem segíteni jön, hanem azért, hogy minket visszahúzzon. Miért gondolom én, hogy ők majd segítenek nekünk, hogy kijussunk az Eb-re, hogy aztán az ő nemzetüknek legyünk ellenfelei? Ez az egészen extrém gondolatmenet sajnos nem egyedi vélemény, hanem többen is képesek ezzel azonosulni. Sokáig nem kívánok ez ellen tiltakozni, mert aki erős hitet táplál e gondolatok iránt, azt meggyőzni úgyse tudom, de abban biztos vagyok, hogy akikkel én eddig találkoztam, teljes biztonsággal kijelenthetem, nem azért akartak nekünk segíteni, hogy minket kiüssenek a nyeregből és saját nemzetüknek ezzel előnyt szerezzenek. Ennél nagyobb sportemberek ők. Nekünk inkább a sportra és a teljesítményre kellene koncentrálni, mintsem arra hangolódni, hogy mindenki minket utál és ellenünk dolgozik.

Korántsem nevezhető sok pénznek, amit a szakág az Eb szereplésekre költ, lévén miniatűr szakágról beszélünk. Éves kerete – mint már említettem – megközelítőleg 2 - 2,5 millió forint körül mozog. Azonban felmerül a kérdés, hogy mindez valóban a legjobb módja-e a lovasok által befizetett pénzek elköltésének? Nem lehetne olyan helyre tenni a pénzt, ahol mindenki, minden befizető élvezi a ráfordítások hasznát? Nem lehet a sikert hatékonyabban megalapozni ebből a minimális éves költségvetésből? A továbbiakban ezt igyekszem kifejteni.

Megoldási javaslatok

Külföldi versenyeztetés
       Minden sportág számára az a legfontosabb, hogy utánpótlás-nevelését fejlessze. Kérdés az, fejlődnek-e a következő generáció lovasai azáltal, hogy értelmetlenül megfuttatjuk őket komoly világversenyeken. Hazai versenyt keresni a „minősülés megszerzéséhez”, majd nyilvánvalóan felkészületlenül kimenni egy bajnokságra... Nem, ez így nem jó! Fogalmazzunk inkább úgy, ahogy a FEI fogalmaz: hazai versenyt keresni a „részvételhez szükséges minimális feltételek teljesítéséhez”, majd nyilvánvalóan felkészületlenül kimenni egy bajnokságra... Ugye, hogy mást jelent a mondat, pedig elvileg ugyanaz van leírva?! A lényeg: csak hazai versenyen nem lehet „minősülni”.
      Esküszöm, évek óta arra törekszem, hogy a hazai versenyek valóban a nemzetközi színvonalnak megfelelő kihívást jelentsenek a lovasok számára, ezáltal lehetőségük van itthon – nyilvánvalóan olcsóbban – próbára tenni tudásukat, így hatékonyabban készülhetnek a komolyabb versenyekre. De nem azért teszem, tesszük ezt a versenyrendezőkkel, hogy kiváltsuk a külföldi versenyeket. Tapasztalatot, gyakorlatot szerezni nem lehet csak és csupán a hazai versenyeken. Az utazás, a mezőny, a bírók, a légkör, a színvonal mind-mind olyan tényező, melyeket itthon nem mindig tudunk szimulálni. Rutin hiányában nincs értelme bajnokságra menni, rutinszerzés csak hazai pályán nem képzelhető el.
       Ki kell menni külföldre és minél többet kell kint (is) versenyezni. A külföldön való megmérettetés hasznos volna lovasnak és edzőnek egyaránt. A szakági pénzek elköltésének szerintem sokkal értelmesebb módja lenne az, ha utánpótlás-nevelés címszó alatt az ígéretes lovasok külföldi (nem túl távoli) versenyekre történő rendszeres kijutását segítenénk. Ki dönti el, hogy ki az arra érdemes, ígéretes lovas? Ehhez kell a pártatlan szakmai vezetés. Hogy van-e ilyen jelenleg hazánkban, azt nem az én tisztem eldönteni. Egy biztos, szerintem ez megoldható lenne (de akár független külföldi szakember is segíthet ebben, ha kis hazánk szaktekintélyei nem tudnak egyetértésre jutni), a versenyeredmények pedig egy idő után vagy igazolnák a döntéseket, vagy nem – ebben az esetben módosítani kell a korábbi álláspontot, és másnak kell esélyt adni.
       A támogatások leosztásának alternatív módja lehetne egy „utófinanszírozási” rendszer. A dolog nem ismeretlen itthon sem. Sőt, nagyon is alkalmazható lenne az az eljárás, melyet – tudomásom szerint – a díjugratók már bevezettek. Kijelölt külföldi versenyeken kell elérni bizonyos szintű eredményt ahhoz, hogy valaki mehessen Eb-re. A lovas saját költségén vesz részt a „minősítő” versenyen, de ha sikeresen teljesíti azt és eléri az előírt szintet, a szakág részben, vagy egészben visszatéríti a költségeit. A baj akkor van, ha valakinek nem áll módjában „előfinanszírozni” a saját sikerét. Erre ki kell találni a megoldást (pl. korábbi eredmények alapján pályázatok), hogy természetesen ő is kapjon esélyt.

Valódi minősülési rendszer bevezetése
       Objektív, világos, ellenőrizhető, átlátható, teljesíthető, előre kihirdetett elvárásrendszer kell. Nem olyan bonyolult ez. Több ország ért már el látványos fejlődést hasonló ösztönzőkkel. A FEI követelményei: 50% fölötti díjlovaglás, hibátlan terep maximum 90 mp-es késéssel, maximum 4 verőhiba. Ezt kell teljesíteni egy, az adott Eb-vel azonos szintű nemzetközi versenyen, és ez elég a részvétel engedélyezéséhez. De elég ez ahhoz, hogy valaki ne utolsóként (nézőként), hanem esélyesként vegyen részt egy bajnokságon? Ugye senki sem hiszi, hogy igen? Nézzük meg az eredménylistákat! Ha valaki egyáltalán a középmezőnybe akar érni, akkor legalább 60% fölött kell lovagolnia, 30 mp-nél többet nem késhet, kettő-háromnál többet nem verhet. Mindezt lehetőleg érje el külföldön is, mielőtt kiutazik a bajnokságra. Lehetetlen elvárás? Nem is biztos, hogy el kell indulnia annak, aki számára az. Miért ne lehetne ezt előírásként rögzíteni? (szakasz törölve*)
       Be kell látni, a siker érdekében szükség van egy minimális alkalmassági követelményeket meghaladó hazai „minősítő rendszerre”. Ha neki fog a szakvezetés, rá fog jönni, hogy nem is olyan nehéz ezt megalkotni. Fontos: ha három sornál hosszabb, akkor összetettségéből adódóan sok a kibúvó!
      Megjegyzem: más nemzeteknél előfordul, hogy egy Eb-re történő válogatás során a lovasokat magasabb szinten versenyeztetik és magasabb szintű pályákon válogatják ki a résztvevőket. A minimális szintet éppen csak teljesítő hazai lovasok elképzelhetetlen hátrányból indulnak ezekkel a lovasokkal szemben. Valamit tenni kell!
      Látszólag ellentmondás mutatkozik előző javaslatom (ti. tessék országon kívül (is) minősülni) és a FEI Fejlesztési Programjának kiemelt hazai versenyhelyszínek kialakítására vonatkozó tevékenysége között. Látszólag! Ugyanis én sem azt mondom, hogy itthon ne szerezhessen valaki „minősülést” egy Eb-re, hanem azt, hogy a minimális eredmény elérése mellett szükség van arra, hogy a jelenleginél nagyobb versenyrutinnal induljanak neki a világnak lovasaink, ez a versenyrutin pedig – lévén kevés hazai verseny van – nem szerezhető meg külföldi versenyzés nélkül. A minősülés szigorítása (saját minősülési rendszer bevezetése) pedig az én felfogásomban két célt szolgálna: (1) komolyabb felkészülésre serkentené az Eb-re készülő lovasokat és olyanokat engedne Eb-szerepléshez jutni, akik valóban esélyesek arra, hogy ott – ha szabad így fogalmazni – „reklámértékkel bíró eredményt” érjenek el; (2) másrészt lehetőség lenne a pénzek átcsoportosítására, okosabban történő elköltésére, ami reményeim szerint hatékonyabban szolgálná a military sport kilábalását a gödörből, melybe a hosszú évek folyamán szépen lassan belecsúszott.

Hatékony szakvezetés
       A szakvezetésnek el kell tudni dönteni, hogy ki alkalmas arra, hogy elinduljon egy adott versenyen, és ki nem. A fentihez hasonló elvárásrendszer bevezetése egyértelmű segítség lenne. Minden vitát félre lehet tenni, ha olyan szűrőket alkalmazunk, amelyeken tényleg a legjobbak és csak a legjobbak jutnak át. A szakág vezetőinek ezen a téren megkérdőjelezhetetlen döntéseket kell hozniuk, mely döntések nem személyük miatt lesznek megkérdőjelezhetetlenek, hanem azért, mert eleve olyan rendszer alapján lettek kialakítva, mely egyértelmű helyzetet teremt mindenki számára. (szakasz törölve*)

Szülői lobbi visszaszorítása
       Noha jelen helyzetben a szakág legnagyobb szponzorai maguk a szülők, a jövőben is elképzelhetetlen kell, hogy legyen az, hogy a szülők nyomást gyakoroljanak a szakmai vezetésre. Ezt nekik maguknak, a szülőknek kell megérteniük. A javasolt megszorításokra és a szigorított minősülésre nem lehet az a válasza egyetlen szülőnek sem, hogy ő vállalja, hogy kifizet mindent, csak mehessen a gyermeke Eb-re a korábbi (normál FEI) előírásoknak megfelelően. Ugyanez igaz a felnőttek bajnokságaira is. Az adott szinthez képest felkészületlen lovas ne képviselje az országot, ne jelentsen túlzott, indokolatlan kockázatot, ne veszélyeztesse saját és lova, valamint a nézők testi épségét, a sport népszerűsítésébe fektetett munka sikerét. Ha engedjük azt, hogy valaki – csak azért, mert ő valamilyen forrásból ki tudja fizetni a saját részvételt – akár felkészületlenül is versenyezhet, akkor ez az egész nem lesz más, mint egy nagy vidámpark.
       Ugyanakkor a szülőknek, mint legtöbb esetben a lovasok szponzorainak, ismerniük és érteniük kell a „minősülés” rendszerét, és a szigorítások okát. Látniuk kell, hogy minden annak érdekében történik, hogy az a pénz, amit gyermekeik munkájába fektetnek, sikert hozzon nekik és hazájuknak, és ha a sikert elérik, akkor azt nem csak szavakkal honorálja majd a szövetség.

Felkészülés a legjobbak támogatására
       Azáltal, hogy kevesebb lovas jut ki a bajnokságokra, a fennmaradó pénz akár el is költhető a rutinszerző versenyekre (fent leírtak szerint), de akár mehet a pénz az ablakba is, és aki igazán jól teljesít, annak megadhatunk belőle minden segítséget a bajnokságon való szereplés során. Ha van saját pénze, ha nincs, kapja meg a támogatást, és a szövetség fizessen ki szinte mindent, ami a részvétellel kapcsolatban felmerül. Nemzeti érdek, hogy a legjobbak kijussanak, de csak a legjobbak jussanak ki. Persze, tudom, eddig is a legjobbak mentek ki, nem pedig a leggyengébbek. Akkor fogalmazzunk úgy, hogy az esélyesek jussanak ki, de csak az esélyesek jussanak ki!
       Mivel kevés pénzzel gazdálkodunk, egyből jön a gondolat, hogy ha a pénzt félretesszük a legeredményesebbek/legesélyesebbek hatékony támogatására, és nem segítjük a rutinszerzés folyamatát, akkor megint oda jutunk, hogy a pénz beszél, hiszen csak a legtehetősebbek fognak tudni külföldön versenyezni és igazán élre törni, tehát esélyessé válni. Ezért – ismét hangsúlyozom – mindenképpen meg kell oldani, hogy a tehetséges, ügyes, motivált, de anyagilag nehezebb helyzetben levő lovasok is esélyt kapjanak. Egy szóval se mondtam, hogy ez az egész folyamat egyszerű lenne. Sőt!

Hazai versenyrendezés segítése
       Eddig arról beszéltem, hogy a bajnokságokra el nem költött szakági pénzt milyen egyéb módon lehetne az utánpótlás-nevelésre – de mégis versenyeztetésre – fordítani az Eb-szereplések eredményeinek javítása érdekében. Most nézzünk meg egy más megközelítést! A felhalmozódó – elég csekély – összeggel lehetne támogatni a hazai versenyrendezőket is. Noha említettem, hogy csak azt tudom elképzelni, hogy az, aki Eb-n akar szerepelni, külföldön is próbára tegye magát, ez nem jelenti azt, hogy be akarnék záratni minden hazai versenyt. Éppen ellenkezőleg. Nagyon nagy szükség volna arra, hogy a hazai versenyek a jelenleginél sokkal komolyabb színvonalon kerüljenek megrendezésre – mind a komplett szervezés, mind a pályák vonatkozásában. A legtöbbet elvégre mégiscsak itthon kell versenyezniük lovasainknak, tehát az itthoni versenyeknek kéne nagyon jónak lenni, hogy valóban az adott szintnek megfelelő elvárást támasszanak a lovassal és lovával szemben, segítsék a páros fejlődését, rutinszerzését. A kisebb kategóriák színvonalas nemzeti versenyei nélkül nehéz bármilyen (ló, vagy lovas) utánpótlásról beszélni. A versenyrendezők nagy része pedig rászorul a segítségre, mert évről-évre vegetál, esélye sincs arra, hogy fejlesszen. Nem saját véleményem, de egyetértek vele: néhány verseny – noha nagy öröm, hogy egyáltalán megrendezésre kerül, de alapvetően – lehangoló látványt és élményt nyújt. Szintén nem akarok megbántani senkit a példával, de képzeljük el, mire lenne képes a pápai verseny rendezője, ha évi fél milliót kapna néhány éven keresztül, hogy a tereppályát fejlessze. Mindenki jól járna, az a gyerek is, aki az Eb-re készül, az a lovas is, aki lovát készíti eladásra és az is, aki amatőrként versenyez és rendszeresen befizeti a licence-díjat – megjegyzem, ők vannak a legtöbben, és ők élvezik legkevésbé a befizetéseik hasznát. Nem lenne ez hatékony utánpótlás-nevelési stratégia?
       A FEI Fejlesztési Programjának keretében elvileg két új hazai helyszín hatalmas segítséget kap, hogy ott világszínvonalú pályák kerüljenek kialakításra, lehetőséget adva a bajnokságokra és olimpiákra történő hatékony felkészülésre. A hazai szövetség hasonló rendszerrel támogathatná a nemzeti versenyek rendezőit. Ugyanakkor a már bejáratott, külföldi szakemberek által sokszor elismerésben részesített hazai nemzetközi versenyek rendezőit is érdemes és indokolt lenne kiemelt támogatásban részesíteni, hiszen egyelőre rajtuk áll, vagy bukik a szakág hazai helyzete. A szakági vezetés saját erejéből ezeket a támogatási kereteket nem tudja finanszírozni, ez szinte nyilvánvaló – legalábbis úgy nem, hogy a támogatások mértéke ne legyen nevetségesen alacsony egy színvonalas verseny költségeihez mérten. Ez szintén egy sok konfliktust magában rejtő súlyponti kérdés, melyben a szövetségi vezetés segítségét kell kérni. Fontos lenne az is, hogy központi segítséget kapjanak a versenyrendezők a hazai és uniós pályázati rendszer figyelésében és pályázatok készítésében.

Versenyzők motiválása, jutalmazása
       Természetesen van még számtalan módja a pénzek elköltésének. Ha az eddigi javaslatok nem nyerték el valakinek a tetszését, van még ezernyi másik lehetőség, mellyel egészen biztosan jobban lehet támogatni a fejlődést, mint a jelenleg alkalmazott eljárással. Tehát, ha a fentiek közül egyik megoldás sem szimpatikus, akkor példának okáért szét lehet osztani az éves keretet azok között a versenyzők között, akik kimagasló eredményeket értek el az adott évben. Legyen szó a magyar bajnok kiemelt díjazásáról, vagy a külföldi versenyen legeredményesebben teljesítő magyar lovas jutalmazásáról, mindegyik megoldás a minél eredményesebb versenyzést fogja szolgálni, ellentétben a jelenlegi, követelmények és következmények nélküli versenyezgetéssel.

Fizetett állások
       Létrehozhatnánk fizetett állásokat. Aki pénzt kap, mégsem mondhatja, hogy „én mindent társadalmi munkából, önként csináltam, ne is tessék rajtam számon kérni semmit”. Az ingyenmunkás jogosan mondja ezt. Ha viszont pénzért teszi mindezt, akkor bizony mindaz, amit tesz, munkaköri kötelessége, számon kérhető, és akármennyire is jószívűek vagyunk, lássuk be, többet fog érni, mint az ingyenmunka – pláne a mai pénztelen, de mégis anyagias világban. El kell fogadni a tényt: munkáért pénz jár. Ha nem így van, az egész kissé kényszeredetté válik, az emberek kiégnek és a felelősség is hárítható. Azt már hadd ne elemezzem, kinek milyen feladatot mennyiért kellene ellátni fizetett állás keretében, de biztos, hogy ide sorolnám a szövetségi kapitányi tevékenységet, valamint a szakági ügyintézést (menedzselést – sajnos ezt a szót nagyon lejáratta ez az ország, pedig igen fontos feladatokat foglal magába).

Lovas és edzői kurzusok
       Lehetne támogatni az edzőket, hogy több lovast és magasabb színvonalon tudjanak képezni. El lehet költeni értelmes módon a pénzt úgy is, hogy kurzusokat szervezünk hazai, vagy külföldi kiemelt edzők vezetésével, ahol mind a lovasok, mind a többi edző hasznos, építő jellegű kritikát, tanácsot kaphat. Lehetnének ezek a kurzusok gyakrabban is, előre meghatározott rendszerességgel. Annak úgysincs sok értelme, hogy évente csak egy-két napra jön el egy-egy edző edzőtábort tartani. Mintha pár percig néznénk, hogyan nő a fű, és megelégedve tudomásul vennénk, hogy értjük a folyamatot. Legyen értelme annak, ha valakit idehozunk, hogy tanítson minket. Akkor tényleg járjon ide rendszeresen, fordítsuk arra a pénzt, hogy tanulhassunk tőle.

Fedeles versenyek
       Alapvető elvárás lenne az, hogy aki komoly nemzetközi versenyre készül, az a téli időszakban is tartsa szinten maga és lova tudását, fizikai állapotát. A fedeles versenyeken való részvétel ezért egyértelmű elvárás a legtöbb országban. Aki bajnokságra készül, és ott eredményt akar elérni, azzal szemben minimális elvárás lehetne, hogy részt vegyen ezeken a versenyeken. Ennek ellensúlyozására/jutalmazására lehetne külön díjazni a military szakág azon lovasait, akik a téli fedeles versenyeken akármelyik olimpiai szakágban kiemelkedő eredményt értek el.

Szakági megjelenés
       A lehető legtöbb fórumon meg kellene jelenni az olimpiai szakágnak. Népszerűsítő, ismeretterjesztő cikkekre, bemutatókra volna szükség, melyek révén azok is megismerkedhetnek a sporttal, akik eddig semmit sem tudtak róla. Ez az – adott esetben akár fizetett – reklámtevékenység is a szakág fellendülését hozná, nyilván nem azonnal. Ehhez azonban feltétlenül kapcsolódnia kell egy általános fejlődésnek is, hogy az, aki egyszer végre érdeklődést mutat a szakág iránt, és eljön egy versenyre, ne ábránduljon ki az egészből az ott látottak miatt, hanem igenis kedvet kapjon, valamilyen formában részt akarjon venni ebben a sportban. Az élsportba bevonható lovasokkal pedig tudatni kell, hogy ez az a szakág, ahol ugyanúgy kemény, kitartó, következetes és sokszor kudarcokkal tarkított munkára van szükség a siker eléréséhez, mint a másik két olimpiai szakágban (díjlovaglás, díjugratás), de a kisebb mezőny és az óriási szponzorháttérrel rendelkező csapatok egyelőre kisebb hangsúlya miatt talán itt van leginkább esély arra, hogy igazán jó eredményt lehessen elérni akár a legmagasabb szinten is. (Megjegyzem, ezt a szövetségnek is fel kellene ismerni, és hangsúlyosabban kellene támogatni ezt az olimpiai szakágat, pláne a nemzetközi megjelenést, de ehhez érthető módon jó volna előbb letenni valamit az asztalra.)

A sor még folytatható. Önnek is bizonyára megvan a maga véleménye. Mondja el!

Szponzor kell
       A végére hagytam azt a pontot, amit legelsőként kellett volna említenem. Viszont oka van annak, hogy csak itt hozom szóba. Először a sportban kell rendet rakni, tisztázni kell a fejlesztési stratégiát, még így, pénz nélkül is. Utána lehet foglalkozni azzal, hogy ez a sport miként adható el. Egy biztos. A szponzornak siker kell, nem kudarc. Sokkal többet ér egy lovas jó szereplése, mint egy tucat nehezen magyarázható eredmény. Hiába a lelkes rendezők és lovasok munkája, ha a versenyeken csak egy két néző lézeng. Üzleti szempontból ezek vállalhatatlan helyzetek.
       Nyilvánvaló, hogy azzal a tőkével, amely jelenleg ebben a szakágban mozog, csodát művelni nem lehet. Ezért akár még el is fogadható egy olyan válasz a fenti kritikákkal kapcsolatban, hogy „ennyi pénzből csak ezt lehetett csinálni”. A vegetáláshoz elég is ez. Láttuk, látjuk. Ahhoz viszont, hogy változás legyen, biztos, hogy mozdulni kell valamerre. (Kérdés, hogy akarjuk-e ezt. A „nem” is válasz!) Pénz nélkül, ilyen extrém tőkehiányos helyzetben a szakági vezetésnek semmilyen súlya nincs, nem tudja hatékonyan és kedvezően befolyásolni a rendszer működését. Jelenleg az általam felvázolt ösztönző rendszerek megfelelő működtetéséhez szükséges keret se nagyon lenne biztosított. Az biztos, hogy a meglévő összeget okosabban is el lehetne költeni, és okosabban kell elkölteni, mint tesszük azt jelenleg! Ha elindul valamilyen változás, annak nagyon megfontoltan, határozottan és célzottan kell történni, hogy végül sikerre vezessen és elérjük azt, hogy az egyre több lovas és lótulajdonos befizetésein – valamint a bekapcsolódó szponzorokon – keresztül szépen lassan egyre több pénz áramoljon a rendszerbe, lehetőséget adva a további módosításokra, fejlesztésekre, a fellendülésre. (De szép is lenne...)
      Újabb közbeszúrt gondolat: ha sikerülne a díjugrató sportban elkezdett Magyar Ló Kupához hasonló kiemelt díjazású versenysorozatot rendezni a militaryban, akkor jelentősen javulhatna a versenyzői kedv és a tulajdonosi érdeklődés (elvégre a hazai tradicionális fajtáink zöme katonalónak lett tenyésztve és a jelenlegi cél továbbra is a fajták „konzerválása”, ezért ésszerű lenne abban a sportban támogatni azok tenyésztőit, ahol eleve eséllyel indulhatnak akár nemzetközi szinten is – lásd gidrán). (Egyben szeretnék utalni dr. Burucs Balázs témába vágó nyílt levelére – Lovas Nemzet, 2012. február)
      A sportolói létszámot növelni kell (könnyű azt mondani!), a versenyek látogatottsága ezáltal duzzadni fog – ha csak a hozzátartozókat vesszük, akkor is. Ehhez színvonalas versenyek kellenek, átlátható, tervezhető versenyrendszerrel. Ez külföldieket is ide fog hozni – mint ahogy néhány helyen már tapasztalható is a külföldi érdeklődés. Ha van több lovas, egyből nem egy néptelen szakágat kell eladni. Jelentős javulást kell elérni a világversenyek szintjén, hogy tényleg lehessen sikerről beszélni. A szakág köré olyan reklámot kell varázsolni, ami megfog lovast, tulajdonost, nézőt, szponzort egyaránt. Nem egyszerű a dolog. Az alapján, amit leírtam, úgy tűnhet, személyes meggyőződésem, hogy eddig a nem-akarás miatt nem történt semmi. Nem így van. Tudom, hogy eddig is akarta mindenki, hogy legyen fejlődés, csak ez koncepció nélkül zajlott. Kemény, összehangolt, ellentmondást nem tűrő munkára van szükség, mind a sportolók, mind a menedzsment részéről. És noha pénz nélkül nagyon nehéz elindulni, építkezni továbbra is csak alulról lehet!


ZÁRSZÓ

To be or not to be...Azt hiszem, mindannyian érezzük, hogy a military sportnak feltétlenül megújulásra van szüksége hazánkban, ha azt akarjuk, hogy továbbra is valóban olimpiai sportágként tartsák számon, és ne tűnjön el végleg a süllyesztőben. (Lenni vagy nem lenni / To be or not to be) Akkor tud megújulni a sport, ha felismerjük a problémákat, majd megoldást találunk azokra. Ez irányban próbáltam megtenni az első lépéseket.

A fentieket egyértelműen kritikaként, de semmiképpen sem bántó szándékkal fogalmaztam meg. Mivel személyesen is érintett vagyok a szakbizottság tevékenységét illető kérdésekben, a kritika saját magamnak is szól. Biztos vannak tévedések a leírtakban, de az is biztos, hogy megoldást szeretnék találni (még nem találtam meg!), és elősegíteni a szakágban dolgozó és sportoló lovasok és edzők minél jobb érvényesülését. Üzleti alapon értelmezhető, kifizetődő versenyrendezést szeretnék, élvezetes, magas színvonalú versenyeket, ahol minden résztvevő boldog, ló, lovas, tulajdonos, rendező, szponzor és néző egyaránt. Remélem, hogy senki sem veszi nagypofájú okoskodásnak, amit leírtam, és nem sértődést, hanem legfeljebb jó indulatú, előremutató vitát generál ezen írás mindazok körében, akik valamelyest magukénak érzik a military sportot. Rengetegen vannak, akik nálam sokkal közelebb állnak ehhez a szakághoz. Bízom benne, hogy nem támadásként értékelik a problémafelvetést.
 



* Az érintettekkel folytatott megbeszélésen a vonatkozó kérdéseket megvitattuk és ezek alapján megállapításaimat számos vonatkozásban helytelennek ítéltem, ezért az adott szakaszt töröltem.




Megjegyzés:

Sajnos ezen a honlapon nem tudtunk létrehozni olyan bejegyzést, amelyhez regisztrációt követően bárki hozzá tud szólni a blogokban, fórumokban megszokott módon. Ennek ellenére várjuk az észrevételeket emailben. Amennyiben a hozzászóló kéri, természetesen feltesszük véleményét a honlapra (átfutási idő technikai okok miatt elhúzódhat: elvileg néhány perc, de maximum 24 óra).

KÖZLÉSRE SZÁNT VÉLEMÉNYE ELKÜLDÉSÉHEZ KATTINTSON IDE, VAGY ÍRJON A info@eventing.hu EMAIL CÍMRE!
Köszönjük!

HOZZÁSZÓLÁSOK